Smoky grove

Alagút a fény előtt

 

 

1.Fejezet

​

2022.03.25.

​

Ha azt hiszed, ez a történet olyan lesz, mint a többi, ahol a nyomozó elmeséli, milyen hősiesen oldotta meg az ügyet, jobb, ha becsukod a naplót, és visszateszed a polcra. Ha azonban mégis úgy döntesz, hogy tovább olvasol, azt hiszem, egy bemutatkozással kellene kezdenem. Frank vagyok, ötvenhét éves, és mire ezt olvasod, halott.

Na jó, jobb lesz az elején kezdeni, bár ez nem változtat a tényen, hogy az életem a végéhez közeledik. Most leállhatnék panaszkodni, hogy nem ezt érdemlem, miért pont én, és hasonlók. Harminckét év rendőrségi munka, rengeteg megoldott bűntény és több leültetett gyilkos után, jogosan merül fel bárkiben a gondolat, miért pont az én tüdőmben növekszik egy operálhatatlan, agresszív tumor, ami lassan teljesen elemészt. Hogy is mondjam? Nincs családom, nincsenek gyerekeim, egyedül vagyok, és csak a munkámnak élek, ja, és el ne felejtsem, napi harminc szál cigarettát szívok naponta már negyven éve. Tudom-tudom, a cigaretta dobozára rá van írva, hogy halált okoz, de amíg nem veled történik, addig ez nem számít. Most egyesek majd azt mondják, Frank megérdemelte, felelőtlen volt, nem vigyázott magára, lehetett volna több esze is. Igen, ebben egyetértünk, elbasztam, és kurvára meg fogok halni.

Ennyit a felelősség kérdéséről, ezt a témát lezártam egy időre, mert sokkal fontosabb dolgom van. Nem véletlenül kezdtem el írni, de talán jobb, ha ezt is elmagyarázom.

Amikor szokásos reggeli köhögés után apró vérfoltok festették be a mosdókagylót, elmentem az orvoshoz. Leírhatnám, milyen volt a rengeteg vizsgálat, vagy az orvosok arca, amikor fojtott hangon az ágy végénél rólam beszélgettek, mintha az ágykeret jelentette határ, a pöttyös pizsamás férfi és a fehér köpenyes orvosok között, láthatatlanná tette volna őket. Leírhatnám az együttérző szavakat, a vállveregetést és a biztató terveket, de megkíméllek ettől. Mindössze néhány szóban foglalnám össze a történteket: karcinóma, áttét, inoperábilis, palliatív, kemó, bakancslista, a faszomba.

Miután a testület megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, mindenki az együttérzéséről biztosított. Felajánlották a segítségüket, „Bármire szükséged van, csak szólj!”, és szomorúan mosolyogtak, akárhányszor megláttak. Amire azonban szükségem lett volna az az, hogy nyugodtan folytathassam a munkámat. Csakhogy, mint kiderült ez nem lehetséges. Rövid úton betegállományba kerültem, és innen egyenes út vezetett a korai nyugdíjig. Nem panaszkodom, jó adag félretett pénzem van a bankszámlámon, és a nyugdíjam is jobb annál, mint amire számítottam. Nincs az a szájbatekert infláció, ami eléggé meg tudná drágítani számomra a whiskyt, ez alatt a rövid idő alatt, ami még hátravan. Ha ezzel megelégednék, egészen szép hat-kilenc hónap várna rám.

A rendőrségi nyugdíjban az a jó, már persze leszámítva az összeget, hogy a rendőrség további támogatást biztosít saját veteránjainak. A mindent eldöntő, végzetes diagnózis után úgy gondolták, depresszió fenyeget. Mintha nem ismernének eléggé.

– Hé, faszikáim, nekem ilyen az arcom, azért nem vihogok folyton, mert nincs min vihogni!

Bocsánat! Ez kikívánkozott. Szóval a parancsnoknak az a remek ötlete támadt, hogy látogassam meg a pszichológusunkat. A pszichológusunk egy srác, és ezt a szót szándékosan használom. Az egyetemet alig végezte el, és veterán rendőröknek próbál meg segíteni, hogy feldolgozzák egy gyanúsított megölését, egy halott gyermek látványát, vagy egy sorozatgyilkos tombolását egy négytagú család meghitt és békés otthonában. Tankönyvből. És a barátságos doktor úr azzal fejezi ki a csapathoz tartozás bajtársias érzését, hogy mindenkit csuklóból tegez. Na, ennek a remek fiatal lángelmének az a csodálatos ötlete támadt, hogy beszélgessek a problémámról a szeretteimmel. Szóval szereztem egy macskát. Macskának hívom.

Macska igazán jó hallgatóság, leszarja a világot, neki csak az a fontos, hogy legyen mit ennie, és legyen, aki megvakarja a fülét. Amúgy visszatükröződik rajta a világ közönye. Azt azért remélem, hogy nem rágja le az arcomat, ha meghaltam. Mondjuk, legalább Macska nem játssza meg, hogy érdeklem, és ezt becsülöm. Nincs a szemében sajnálat, hacsak nem az a fajta felsőbbrendű „leszarlak téged, és leszarom a világot is”-féle lesajnálás. Na igen, a pszichológus véleménye szerint Macska nem alkalmas arra a célra, amiért nekem szükségem lenne rá. Szegény fiú, ha tudná, milyen arcot vágott a macska, amikor erről meséltem neki, biztosan megsértődött volna. Egy szó, mint száz, azt a tanácsot kaptam, hogy vezessek naplót, és írjam ki magamból a frusztrációt, hogy legyen erőm megvívni egy megnyerhetetlen csatát a saját testem vadhajtásai ellen.

Azonban tanult emberek tanácsát szokás megfogadni, szóval tessék: naplót írok. Sajnos a frusztrációm nem abból fakad, hogy meg fogok halni. Jó, nem kell mindjárt forgatnod a szemedet, a tökömnek sincs kedve feldobni a talpát. Túl sokféle whiskyt nem kóstoltam még, és rengeteg mindent szeretnék csinálni, amiből már nem lesz semmi.

Viszont van valami, ami miatt már a diagnózis előtt sem éreztem jól magamat, és ennek nem a belsőmben kérlelhetetlenül növekvő tumor volt az oka, hanem a Callahan-ügy. Legalább annyira rejtélyes, mint egy tumor, és annyira megdöbbentő is. Meglepetés: ahogy az én tumoros történetem végén lesz majd, úgy a Callahan-ügy elején is van egy hulla. Ezek után már csak egyet kell kívánnom: én se szenvedjek majd sokkal többet, mint Victor Callahan.

Most azt kérdezed magadtól, miért hozakodom elő ezzel? Mi értelme így, az életem végén a munkámmal és az utolsó, mindenki szerint példásan megoldott ügyemmel foglalkozni? Hát igen, tudod, nekem a munka az életem; az ügyeim, a hírnevem és az igazság keresése, én ez vagyok. Szentimentális lennék? Lehet. De tudod mit? Leszarom. Haldoklom, és szerintem ebben az esetben egy kis szentimentalizmus rendben van. De miért is zavar ennyire ez az eset? Döntsd el magad, hogy minden rendben van-e!

2019. augusztus 14-én, szerdán éjszaka holtan találták a Callahan Company tulajdonosát, Victor Callahant. A szegényes bizonyítéklista ellenére felmerült az idegenkezűség gyanúja, és a gyanúsítottak köre mindössze néhány főre korlátozódott. Én voltam a szerencsés ügyeletes nyomozó, és a társammal ketten végeztük a nyomozás legnagyobb részét. Évekkel később az összegyűlt információkat kelletlenül átadtam az ügyészségnek, és miközben ezeket a sorokat írom, már a lezárás felé közeledik az ügy. A Callahan Company tisztes jutalmat ajánlott, a polgármester kitüntetett, a New York Times pedig a harmadik oldalon számolt be az esetről. Érdekesség: a halálesetről a címlapon írtak.

Az ügyészség zavarbaejtő hirtelenséggel lezárta nyomozást, és én ott álltam egyedül egy marék pénzzel a kezemben és mindennek haladnia kellett volna szépen a maga medrében. Nehéz hónapok következtek, mert éreztem, hogy valahol valami félresiklott. Aztán a sors mintegy megfejelve amúgy is pocsék hangulatomat, egy esős kedd reggelen vérfoltokat festett a mosdókagyló hófehér porcelánjára. Azon a napon minden megváltozott és így, hogy belátható időn belül meghalok, úgy érzem, le kell írnom mindent, amit tudok. Ha esetleg bárkiben kétség merülne fel az ügy tisztaságát illetően, és nyugodtan hidd el, ebben az ügyben van szarkavarás rendesen, az elolvashatja, amit tudok, és talán az igazságra is fény derül.

Szóval, dőlj hátra, és élvezd az utazást a nyomozati anyagok mesés világába! Először, azt hiszem, elmesélem neked magát az ügyet, úgy, ahogyan akkor, augusztus 14-én este belecsöppentem a kellős közepébe. Egy elegáns, privát vacsorára látogatunk el, amihez én személy szerint egy jó bourbont ajánlanék, mondjuk Woodfordot; kellemesen bársonyos, enyhén füstös íz, a keserű pirula előtt.