​

Smoky Grove 

Alagút a fény előtt 

(részlet)

​​​​

 

Ha azt hiszed, ez a történet olyan lesz, mint azok, ahol a nyomozó elmeséli, milyen hősiesen oldotta meg az ügyet, jobban jársz, ha becsukod a könyvet, és visszateszed a polcra. Ám ha mégis úgy döntesz, hogy továbbolvasol, azt hiszem, egy bemutatkozással kellene kezdenem: Frank vagyok, ötvenhét éves, és mire ezt olvasod, halott.

Na jó, jobb, ha nem szaladok ennyire előre, bár ez nem változtat a tényen, hogy az életem a végéhez közeledik. Most leállhatnék panaszkodni, hogy nem ezt érdemlem, miért pont én és hasonlók. Harminckét év rendőrségi munka, rengeteg megoldott bűntény és több leültetett gyilkos után jogosan merül fel bárkiben a gondolat, hogy miért pont az én tüdőmben növekszik egy operálhatatlan, agresszív tumor, ami lassan teljesen felemészt. Hogy is mondjam? Nincs családom, nincsenek gyerekeim, egyedül vagyok, és csak a munkámnak élek. És hogy el ne felejtsem: napi harminc szál cigarettát szívok már majdnem negyven éve. Tudom-tudom, a cigaretta dobozára rá van írva, hogy halált okoz, de amíg nem veled történik, addig ez nem számít. Most egyesek majd azt mondják, Frank felelőtlenül viselkedett, nem vigyázott magára, lehetett volna több esze. Igen, ebben egyetértünk, elbasztam, és kurvára meg fogok halni.

Ennyit a felelősség kérdéséről, ezt a témát lezártam egy időre, mert sokkal fontosabb dolgom van: kapcsolatba lépett velem az Interpol. De talán jobb, ha elmagyarázom, hogyan kerültem parkolópályára, és miért kezdtem el naplót írni. A telefonhívásra visszatérünk később. Ígérem!

Amikor a szokásos reggeli köhögés után apró vérfoltok festették be a mosdókagylót, elmentem az orvoshoz. Leírhatnám a rengeteg vizsgálatot, vagy az orvosok arcát, amikor fojtott hangon az ágy végénél rólam beszélgettek. Mintha az ágykeret jelentette határ, a pöttyös pizsamás férfi és a fehér köpenyes orvosok között, láthatatlanná tette volna őket. Leírhatnám az együttérző szavakat, a vállveregetést és a biztató terveket, de megkíméllek ettől. Mindössze néhány szóban foglalnám össze a beszélgetést: karcinóma, áttét, inoperábilis, palliatív, kemó, bakancslista, a faszomba.

Miután a testület megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, mindenki az együttérzéséről biztosított. Felajánlották a segítségüket, „Bármire szükséged van, csak szólj!”, és szomorúan mosolyogtak, akárhányszor megláttak. Amire azonban szükségem lett volna, az az, hogy nyugodtan folytathassam a munkámat. Csakhogy, mint kiderült, ez nem lehetséges. Valami furcsa bürokratikus csavart követően rövid úton betegállományba kerültem, és onnan egyenes út vezetett a korai nyugdíjig. Nem panaszkodom, jó adag félretett pénzem van a bankszámlámon, és a nyugdíjam is jobb annál, mint amire számítottam. Nincs az a szájba tekert infláció, ami a hátralévő siralmasan rövidke idő alatt érezhető mértékben meg tudná drágítani számomra a whiskyt. Ha ezzel megelégednék, egészen szép hat-kilenc hónap várna rám. Persze ez nem is hangzik olyan rosszul, ha nem vesszük figyelembe, hogy valószínűleg egy ártatlan embert vádolnak gyilkossággal, és én már nem vagyok állományban.

A rendőrség jó munkaadó hírében áll, és mint ilyen, további támogatást biztosít saját veteránjainak. Aztán persze, a mindent eldöntő, végzetes diagnózis után úgy gondolták, depresszió fenyeget. Mintha nem ismernének eléggé.

Hé, faszikáim, nekem ilyen az arcom. Azért nem vihogok folyton, mert nincs min vihogni!

Ez jólesett, valahogy kikívánkozott. A parancsnoknak az a remek ötlete támadt, hogy látogassam meg a pszichológusunkat. A pszichológusunk egy srác, és ezt a szót szándékosan használom. Az egyetemet alig végezte el, és harcedzett rendőröknek próbál meg segíteni, hogy feldolgozzák egy gyanúsított megölését, egy halott gyermek látványát vagy egy sorozatgyilkos tombolását egy négytagú család meghitt és békés otthonában. Tankönyvből. A barátságos doktor úr persze azzal fejezi ki a csapathoz tartozás bajtársias érzését, hogy mindenkit csuklóból tegez. Na, ennek a remek fiatal lángelmének azt a csodálatos tanácsot sikerült adnia, hogy beszélgessek a problémámról a szeretteimmel. Szóval szereztem egy macskát. Macskának hívom.

Macska igazán jó hallgatóság, leszarja a világot, neki csak az a fontos, hogy legyen mit ennie, és valaki, aki megvakarja a fülét. Amúgy visszatükröződik rajta a világ közönye. Azt azért remélem, hogy nem rágja le az arcomat, ha meghaltam. Mondjuk, legalább Macska nem játssza meg, hogy érdeklem, és ezt becsülöm benne. Nincs a szemében sajnálat, hacsak nem az a fajta felsőbbrendű, „leszarlak téged, és leszarom a világot is”-féle lesajnálás. Na igen, a pszichológus véleménye szerint Macska nem alkalmas arra, hogy valódi támogatást nyújtson. Szegény fiú, ha tudná, milyen arcot vágott a macska, amikor erről meséltem neki, biztosan megsértődne. Egy szó, mint száz, azt a tanácsot kaptam, hogy vezessek naplót, és írjam ki magamból a frusztrációt, hogy legyen erőm megvívni egy megnyerhetetlen csatát a saját testem vadhajtásai ellen.

Tanult emberek tanácsát szokás megfogadni, így hát tessék: naplót írok. Bár nem egészen arra használom, amire kellene. A frusztrációm ugyanis nem abból fakad, hogy meg fogok halni. Jó, nem kell mindjárt forgatnod a szemedet, a tökömnek sincs kedve feldobni a talpát. Túl sokféle whiskyt nem kóstoltam még, és rengeteg mindent szeretnék csinálni, amiből már nem lesz semmi.

Viszont van valami, ami miatt már a diagnózis előtt sem éreztem jól magamat, és ezt nem a belsőmben kérlelhetetlenül növekvő tumor okozta, hanem a Callahan-ügy. Ez pedig legalább annyira rejtélyes és megdöbbentő, mint egy tumor. Ahogy az én tumoros történetem egy holttesttel ér majd véget, úgy a Callahan-ügy elején is van egy hulla. Ezek után már csak egyet kell kívánnom: én se szenvedjek majd sokkal többet, mint Victor Callahan.

Akkor miért a napló? Segít felidézni a történteket, segít koncentrálni, és nem vagyok biztos benne, hogy sikerül megoldanom az ügyet, mielőtt meghalok. Ha pedig így lenne, legalább nem kell majd senkinek elölről kezdenie. Miért is zavar ennyire ez az eset? Döntsd el magad, hogy minden rendben van-e!

2019. augusztus 14-én, szerdán éjszaka holtan találták a Callahan Company tulajdonosát, Victor Callahant. A szegényes bizonyítéklista ellenére felmerült az idegenkezűség gyanúja, és a gyanúsítottak köre mindössze néhány főre korlátozódott. Én voltam a szerencsés ügyeletes nyomozó, és a társammal ketten végeztük a nyomozás legnagyobb részét. Évekkel később az összegyűlt információkat kelletlenül átadtam az ügyészségnek, és miközben ezeket a sorokat írom, már a lezárása felé közeledik az ügy. A Callahan Company tisztes jutalmat ajánlott, a polgármester kitüntetett, a New York Times pedig a harmadik oldalon számolt be az esetről. Érdekes információ: a halálesetről a címlapon írtak.

Az ügyészség zavarba ejtő hirtelenséggel lezárta nyomozást, és én ott álltam egyedül egy marék pénzzel a kezemben, és mindennek haladnia kellett volna szépen a maga medrében. Nehéz hónapok következtek, mert éreztem, hogy valahol valami félresiklott. Ráadásul mintha el akartak volna hallgattatni, mintha azt várták volna, hogy idővel mindenről elfeledkezem majd. Erre nem voltam hajlandó, és már arra készültem, hogy újra belevetem magam a nyomozásba, amikor a sors, mintegy megfejelve amúgy is pocsék hangulatomat, egy esős kedd reggelen vérfoltokat festett a mosdókagyló hófehér porcelánjára.

Azon a napon minden megváltozott. Az azután történteket már kellő alapossággal összefoglaltam fentebb, ezért arra a pontra ugrok, amikor épp kezdtük volna Macskával megtervezni életem utolsó hónapjait, amikor váratlanul kaptam egy érdekes telefonhívást. Eliot Blake végre előkerült.

Így tehát úgy döntöttem, félreteszem a nyugalmas haldoklásról szóló terveimet, és végre kiderítem, mi az igazság. Remélem, elég lesz rá az a nyomorult hat-kilenc hónap.

Szóval, dőlj hátra, és élvezd az utazást a nyomozati anyagok mesés világában. Kezdjük talán azzal, amikor augusztus 14-én este a hívás után a helyszínre érkeztem.

Egy elegáns, privát vacsorára látogatunk el, amihez én személy szerint egy jó bourbont ajánlanék, mondjuk Woodford Reserve – Double Oakedot, kellemesen bársonyos, enyhén füstös ízével ez a legeslegjobb a keserű pirula előtt.