Démonok harca

I. Kötet

(részlet)

​

​

– Négy ezüst egy napra. – A kalmár ellentmondást nem tűrően beszélt, és közben termetes tokáját simogatta. Akelre közben rá sem nézett, mintha mindegy lenne neki, hogy beáll-e hozzá dolgozni. Akel, aki két napja fogyasztotta el az utolsó pénzén vett háromnapos cipó maradékát, nagyot nyelt, így próbálva elütni gyomrának fájdalmas mordulását.

– Ez szinte alig elég, hogy ennivalót vegyek, és akkor még aludnom is kell valahol. – Éhség ide vagy oda, nem akarta a rövidebbet húzni. – Alhatok legalább a raktárban?

A kereskedő szigorúan nézett rá, Akelben pedig újra felébredt az ösztön a menekülésre.

– Azt hiszed, hogy hagylak éjszaka az árum mellett lófrálni? Hát minek nézel te engem? Eredj, mielőtt hívom az őröket! – Fenyegetően legyintett a kezével, és Akel csüggedten hagyta el a raktárat.

A gyomra rosszalló korgással fejezte ki nemtetszését. Akel fásultan indult tovább, miközben megpróbált az éhségen kívül másra is koncentrálni. Miután leütötte Hovert, olyan messzire akart kerülni a falutól, amennyire ez csak lehetséges, ezért egyenes úton Sziklaszirtbe ment. Út közben lépten-nyomon kíváncsi tekintetek kereszttüzében találta magát. Egy fiatal fiú egyedül az úton nem szúrt volna szemet, de egy féltünde igen. Szóval megtanulta egyre ügyesebben rejtegetni tünde füleit.

A városban, amely a szikláról és a rajta álló várról kapta a nevét, megtapasztalta a nincstelenség keserű valóságát. Munkát szinte sehol nem talált, és az árak hamar felemésztették szegényes tartalékait. Hiába állt be alkalmi munkára kereskedőhöz, iparosokhoz, hiába dolgozott keményen, a nap végén vagy semmi pénzt, vagy éppen annyit kapott, hogy ne haljon éhen. Istállókba szökött be aludni, amíg egyik alkalommal vasvillával nem kergették el, mert azt hitték, lovat akar lopni. A bizalmatlanság otthon sem volt ismeretlen számára, de itt minden teljesen más volt. Otthon… A szó kegyetlenül rángatta vissza a fájdalmas valóságba. A szorítás a mellkasában egyre erősödött, és kezdte teljesen elveszíteni a reményt. Meddig bírja vajon étel nélkül? Ha nem talál magának munkát, az éjszakát korgó gyomorral kell eltöltenie, és még egy alvásra alkalmas helyet is találnia kell. Az emberek önzése, a mások sorsa iránti közönye olyan erővel temette maga alá, hogy szinte képtelen volt tisztán gondolkodni. Minden baj okozója a származása. Ha ember lenne, még a faluban élne, vagy kapott volna munkát, és nem akarnák átverni folyton.

– Hé, megállj!

Akel felkapta a fejét, és egy menekülni készülő vad pillantásával fürkészte a környezetét. A kihalt utca, amelyről kilépett, forgalmas, széles útba torkollott, melyen egymást érték az áruikat kínáló kereskedők. Egy maszatos arcú kisfiú szaladt felé kezében egy apró tárggyal, mögötte pedig egy bajuszos kereskedő loholt, méregtől vörös arccal. Egy tolvaj. Akel szempillantás alatt felmérte a helyzetet, talán még jutalmat is kaphat. Amikor a fiú mellé ért, kiszámított mozdulattal nyúlt utána, mintha egy nyulat próbálna elkapni. A döntő pillanatban a gyomra fájdalmas és éhes görcsbe rándult, Akel pedig elvétette a fiút. A döbbenettől dermedten állt, kinyújtott kezét ökölbe szorítva. Még soha nem vétett el semmit, a legyet is röptében kapta el, hála tünde reflexeinek, de ez a koszos kis tolvaj kicsusszant a markából.

– Kapja el! – kiáltotta a kereskedő, aki kifogyott a szuszból, és a térdére támaszkodva lihegett. Akel bágyadtan nézett fel rá, és mintha csak későn fogná fel, a fiú után nézett. A tolvaj eltűnt, valószínűleg egy sikátorban, két raktár között.

– Hagyta meglépni! – förmedt rá a kereskedő. – Megloptak, és maga hagyta meglépni a tolvajt! – Akel undorodva nézett a kövér férfira. Az emberek iránti ellenszenve fémes, epés ízzel tört fel benne.

– Loholj utána magad! – vetette oda mérgesen, majd továbbállt. Az embertömegben bukdácsolva szinte nem is látott a haragtól és az éhségtől. Mennyivel könnyebb lenne, ha lenne mit ennie. Az egyik pultra kirakott illatos zsömlék és mézes sütemények illatára a gyomra szinte gyűszűnyire szűkült, és elfogta a szédülés. Hátulról nekiment valaki, és ő botladozva húzódott félre.

– Vegyen egy almát! – kiáltott rá az egyik pult mögül egy nő. Akel értetlenkedve nézett rá, majd a pultra. Az roskadásig volt rakva piros, zöld és sárga almával. – Finom, zamatos, tíz rézért adom.

– Nincs pénzem – vallotta be Akel szégyenkezve, és továbbra is szédelegve. Meg kellett támaszkodnia a pult szélében.

– Akkor meg ne ácsorogjon itt, mert elállja az utat mások elől. Na, lóduljon innen! – förmedt rá a nő, és a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatva a következő járókelő felé fordult.

– Friss, szép az alma, tessék, csak tessék!

Akel szeme előtt összefolyt a világ. A koszos arcú fiú jelent meg előtte, és cinkosan mosolygott. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ő is... Nagyokat pislogva próbálta kitisztítani a látását, és a szemei előtt lassan egy halom zöldalma képe rajzolódott ki. Mindkét kezével a pultra támaszkodott, és ujjai szinte belevágtak a vastag fába. A gyomra továbbra is csak egy kis szúró pont volt a szíve alatt. Az emberek gonoszak. Annyi bűne volt csupán, hogy világra jött, és mégis, akárhová nézett, rosszalló tekintetek vették körül.

– Igen-igen, ma reggel szedtem a kertben – hallotta a nő hangját, ahogy kedvesen válaszolt egy férfi kérdésére. Ő utoljára Selmától hallott kedves szót. Igazából eddig egész életében még csak tőle hallott olyat. Forrt benne a keserűséggel és szomorúsággal átitatott indulat. Villámgyorsan körülnézett, majd észrevétlenül felkapott két almát, és az ingébe rejtette őket. Sebes léptekkel indult meg az egyik üres mellékutca felé. Lépten-nyomon arra várt, hogy valaki vasmarokkal ragadja meg a kezét, magán érezte a járókelők szúrós tekintetét, mintha meztelenül járna-kelne közöttük. A sikátorba érve megpróbálta erővel lelassítani ziháló légzését. A hallása lassan kitisztult, ahogy a heves szívdobogás alábbhagyott. A hideg almák tüzes vasként égették a bőrét az ing alatt. Lassan előhúzta az egyiket, és nagyot roppantva beleharapott. Hátát a falnak vetve habzsolta a zsákmányát, miközben az alma leve lecsorgott az állán. Ahogy az éhsége csillapodott, és a gyomra szorítása enyhülni kezdett, a szégyen jéghideg borzongása kezdett felkúszni a gerincén.