A legelső nyár

 

 

1. Fejezet

​

 

Dani

​

Ha van valaki, aki nem örül a nyáriszünetnek, akkor az én vagyok. Nem mintha a szüleim nem rángatnának el magukkal minden évben nyaralni, de még így se érzek különbséget az év többi részéhet képest. Olyan mintha az egyik borzalmas világból egy több órás autóúttal átrobognék egy másik ugyanolyan borzalmas világba. Minden évben ugyanaz és minden évben egyre rosszabb. A fejemet nekitámasztom az autó ablakának és megpróbálom elfelejteni, hogy mi vár rám. Az autópálya nem ráz annyira, így csak egy kellemes remegés kúszik be a fejhallgatóban szóló rock mellé. Legalább nem hallom, ahogy a szüleim beszélgetnek. Kit érdekel, hogy melyik család mikor jön, és meddig marad? Ha szerencsém van, sikerül elkerülnöm mindet. A táskám tele van papírral és ceruzával és betettem egy pár könyvet is, ha rajtam múlik, semmi másra nem lesz szükségem egész nyáron. Egy próbát megér.

A húgom persze örül, mint majom a farkának. De Lucának könnyű, ő még csak tízéves és mindenki rajong érte. Mindenki, tehát én is.

– Dani! – néz rám vigyorogva a tablet fölött. Kelletlenül emelem le a fejemről a fülest és engedem, hogy a rádióból szóló popzene betolakodjon a magam köré vont burokba. A dalról akaratlanul is bikinis lányok jutnak eszembe.

– Mi van?

– Majd elviszel a sziklához? – kérdezi, és látom rajta, mennyire szeretné.

– Minden évben elviszlek – felelem, és ahogy előre számítani lehetett rá, anyánk azonnal hátrafordul.

– A szikla széléhez nektek nem szabad felmenni! – figyelmeztet kedvesen, de pont úgy, ahogy a diákokat szokta a suliban. Tudom, hogy jót akar, de egyszerűen nem bírom ezredszer is végighallgatni. Visszahúzom a fülemre a rockot és kibámulok az ablakon. „Anyuci kicsi fia” visszahangzik a fejemben Tomi hangja, és megint csak elfog az a kellemetlen érzés, hogy ez lesz életem legszörnyűbb nyara.  

Pedig nem volt ez mindig így, régen nem volt rossz. Amióta az eszemet tudom minden nyarat a tengerparton töltöttünk. Ugyanazokkal a családokkal együtt, ugyanabban az olasz kisvárosban. Litoroccia nem egy felkapott hely, nyugodt tengerparti kisváros, ahol nem sok szálloda áll. Inkább nyaralókkal építették tele a környéket, nem egyet közösen együtt több család. Mi is így jutottunk a házhoz, és vele a szomszédokhoz.

A szüleim imádták a nyarat. A barátokat, a késő estig tartó beszélgetéseket, a közös étkezéseket, a jó borokat és a napsütést. Apa ilyenkor írta a könyveit, mert év közben túl zajos volt hozzá az egyetem. Anya pedig elszakadhatott a mókuskerékből. Olyan vidámak voltak ilyenkor, mint otthon szinte soha. Régen élveztem, hogy itt délen másmilyenek, és hogy több idejük van ránk.

Furcsa, milyen kevés emlék maradt meg, de azok viszont nagyon élénken. Tisztán emlékszem a véget nem érő strandolásokra, a temérdek fagyira, vagy arra, hogy egyik nyáron hetekig csak pizzát akartam enni. Néha még látom magam előtt, ahogyan néhány évvel ezelőtt Lucát tanítjuk úszni. Az akkor volt, amikor még szerettem azt a helyet. Az olívafákat, a kicsit kopott nyaralót, a szomszédokat és önmagamat.

A kocsi éles kanyarral tér rá a lehajtóra és nekem összeszorul a gyomrom. Már ennyire közel vagyunk? Szinte olyan mintha pánikba esnék, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból és a fizetőkapun át egyenesen hazarohanni a szobámba. Az út mellett sorban álló leanderek virágba borult ágai hívogatóan üdvözölnek, de én csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt megérkezünk. Feltekerem a hangerőt és magamban dúdolom a dalt, talán attól majd lenyugszom. A szűk úttestről lefutó hátsó kerék hangosat mordul, mikor találkozik a kavicsokkal. Kicsit olyan, mint a bennem lévő hang, ami ordítva követeli, hogy egyedül maradhasson. De a kocsi robog tovább. Még néhány kanyar következik és én megpróbálok a gitárszólóra koncentrálni. A szívverésem közben fokozatosan lelassul. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy vajon nem állna-e le teljesen, ha nagyon koncentrálnék. De aztán elhessegetem a gondolatot. A fák között átszőrődő verőfényes napsütés elvakítja a szemem. Érzem, ahogy az autó lelassul és végül megáll. Luca ujjongva ugrik ki az ülésből és látom a szemem sarkából, ahogy anya puszit nyom apa borostás arcára, megköszönve, hogy egy darabban elhozott idáig. Mély levegőt veszek és lenyomom a kilincset. Ha otthon kibírom az egészet, itt sem lehet nagyobb bajom – gondolom. Kiveszem a táskámat a csomagtartóból és megindulok az egyforma rózsaszín falú négyszögletes nyaralók között. A legelső ház a miénk, a tizenkettes. Soha nem értettem miért épp a tizenkettes a legelső. Mire az ajtóhoz érek, anya már kinyitotta a rácsokat és épp szélesre tárja az ajtót. Luca nem bír magával és beszalad az előtérbe. Egy fejcsóválás kíséretében törődöm bele, hogy felszaladt az emeletre. Ez azt jelenti, hogy megint a földszinti szoba az enyém. Nem mintha számítana. A lépcsőről visszanézek, amikor meghallom, hogy egy másik autó fékez le a tömb előtt.

– Ezek lesznek az új szomszédok! – kiáltja anya és visszafordul az ajtóból. Apa a csomagokkal bajlódik, de ő is megáll. A sötétkék Skodából egy kövér bajuszos férfi és egy sovány szőke nő bújik elő mosolyogva. Luca mellettem átbújva szalad odas anyához, apa pedig leteszi a csomagokat a járdára és érdeklődve fordul az érkezők felé.

– Milyen új szomszédok? – kérdezem egyre ébredező pánikkal a hangomban, és újra kalapálni kezd a szívem.

– Tudod. Meséltem a kocsiban – mondja anya, de nem rám néz. Mosolyogva az új család felé siet.

– Nem figyeltem… - kezdem mondani, de ő már elindult a jövevények felé és magas mesterkélt hangon kezd beszélni hozzájuk. Olyan hangon, amit azoknak a vendégeknek tartogat, akiket el akar bűvölni.

– Maguk biztosan az új szomszédok! De jó, hogy pont egyszerre értünk ide…

Amikor azt hiszem, hogy nem jöhet újabb meglepetés, kinyílik Skoda ajtaja. Egy magas szőke fiú száll ki belőle színes ingben, nyakában drága fejhallgatóval. A haját hanyagul félresepri és közben felvillan a fülébe dugott fülbevaló. Úgy néz végig a szinte teljesen egyforma nyaralókon, mint aki még soha nem látott ilyet. Ahogy felém néz szélesen elmosolyodik. Csalódottan megvonom a vállamat és elfordulok. Még látom a szemem sarkából, hogy felém int, de én már úton vagyok a szobám felé, és úgy érzem, ez a nyár soha nem ér majd véget.