Ünnep a hó alatt

A hideg szél átfújt a kötött kesztyűn, Klara mégsem akarta elengedni apa kezét. Megnyugtató kapaszkodót jelentett a jeges úton. Anya és Tim, Klara bátyja, néhány lépéssel mögöttük sétáltak egymásba karolva, meg-megcsúszva a fagyos köveken. Klara szerette a téli estéket és szerette az Éjünnepet. Ilyenkor az egész falu a nagy csarnokba gyűlt, és együtt énekeltek egészen napfelkeltéig. Az idei volt a kilencedik Éjünnepe, és ez egy különleges estének ígérkezett. A téli csillagok fényesen ragyogtak az égen, a hold pedig épp lebukni készült a hegyek mögé. Csak a fránya szél ne lett volna olyan hideg.

​

Klara megpróbálta felismerni a csillagképeket, hogy ezzel is elterelje a figyelmét a metsző szélről. A fényes pontokat a fázós ujjaival kötötte össze a levegőben. Megtalálta a sárkányt, a kígyót és a boszorkányt is, de amikor a hét hős csillagához ért, valami sötét árny repült el felettük, és egy pillanatra eltakarta az eget.

– Mi volt az? – kérdezte ijedten, de mire apa az égre nézett, már nem volt ott semmi.

– Csak a szél – felelte apa megnyugtatóan, és ölbe kapta Klarát. – Siessünk egy kicsit.

​

A falu házai közé érve megszaporodtak az emberek, akik a fáklyák imbolygó fényei között kerestek utat maguknak a nagyterem felé. Mosolyogva integettek és hangosan, nevetve köszöntötték egymást. Klara tudta, hogy azért csapnak zajt, hogy elriasszák a gonosz szellemeket. Ez volt az év leghosszabb éjszakája, ilyenkor bármi megtörténhetett.

Klara nevetve forgolódott apa ölében, és mindent jó alaposan megnézett. Ahogy elhaladtak a fáklyák mellett, minden alkalommal meleg levegő csapott az arcába, sült gesztenye illatát hozta magával a szél, és valami furcsa morajló hangot. Az emberek megmerevedtek, és egycsapásra elhallgattak. Az imént még vidám arcokon értetlenség tükröződött. Klara kicsi szíve meglódult, és ő rémülten kereste a zaj forrását. A hang egyre erősödött, mintha megrepedt volna a hegy, és valóban, a csillagok gyenge fényénél úgy tűnt, mintha nagy darabok szakadtak volna le a hegy oldaláról.

– Apa nézd! – mutatott Klara a megtört hegy felé. Apa odafordult, és Klara érezte, hogy erősen megszorítja az ölében.

– Lavina! – kiáltotta, és a hívást átvették mások is. – A csarnokba! – mondta apa, és az emberek sikongatva rémült arccal rohanni kezdtek, miközben a hegy morgása egyre erősödött.

Apa olyan erősen magához szorította Klarát, hogy ő nehezen kapott levegőt. Apa szívverése hangosan dobolt a fülében, és ő nem látta anyát és Timet. Klara a torkában érezte a félelmet, olyan íze volt, mint az orvosságnak. Keserű és üres. Amikor végre apa elengedte a fejét, és Klara újra rendesen látott, már a nagy csarnokban voltak. Apa letette őt a nagy tűz mellé, és Timmel és a többi férfival elszaladt bereteszelni az ajtót. Anya ugrott oda, és ő is alaposan megszorította. Klara nem tudta, hogy a szorongatás, miként vehetné el tőle a félelmet, ami egyre magasabbra tornyosult fölé. A lábai alatt rázkódni kezdett a föld, és a morajló hang a fülében dobolt. Olyan hangosan, hogy szinte alig hallotta a rémült sikolyokat. A retesz a nagy kétszárnyú ajtóra kattant, és a férfiak a terem közepére szaladtak. Szorosan egymás mellé álltak, és Klara attól kezdett tartani, hogy mind összenyomják őt, amikor a morajlás egyetlen hangos mindent ledöntő csattanással megszűnt.

​

Klara következő emléke az volt, hogy a földön feküdt apa és anya mellett, és semmit nem hallott. A világ elcsendesedett. Az előbbi dübörgéshez képest, most minden szokatlanul nyugodtnak tűnt. Egyetlen pisszenést sem törte át a sötétséget.

​

*

​

Arulin a sárkány az Éjünnepre tartott Orluin várába, mikor elrepült a fürgeéltű embernép fészke fölött. Megannyi apró lélegzetvételként pislákoltak a fáklyák, melyekkel a mellkasukból hiányzó tüzet próbálták pótolni a szegény kis kétlábúak. Ők is Éjünnepet ültek, mint ilyenkor mindenki a nagy tengertől keletre. Hangyák módjára sorjáztak a fészek közepe felé, és hangos kiáltásokkal próbálták távol tartani a gonosz szellemeket. Arulin meglovagolt egy széllökést, és feljebb tolta magát a levegőben. Neki nem volt szüksége fáklyákra, mert benne még égett az ősi tűz, ami csak a parancsára várt, hogy előtörjön. Neki nem volt szüksége kiáltásokra, hogy elkergesse az ártó lényeket, hisz ki merne megtámadni egy ilyen fényes pikkelyű és hatalmas sárkányt?

​

A hegy túloldalán, a törpök városán túl, a nagy síkon átrepülve, rövidke vitorlázással tervezett hazatérni. Ha a hegy fölött magasabbra szállna, a síkságig meg se kellene mozdítania fenséges szárnyait. A következő széllökést, amelynek hátán a hegy fölé akart repülni, furcsa roppanó hang kísérte, amely egészen a csontjáig hatolt. A hegyoldal megremegett, és megcsusszant rajta a hó. A lavina egyre halkuló dübörgéssel száguldott az emberfészek felé. Acélkék szemével, mely élesebb volt a sasénál, látta, hogy az aprónép menedéket keres. A dübörgő förgeteg egy szívdobbanásnyi idő alatt oltotta el az emberek apró tüzeit, és temette maga alá a fészket, mintha az soha nem is lett volna ott.

​

*

​

Kova, a törp, őrségben volt, és minden percét utálta. Ha ez nem lett volna elég, Éjünnep volt. A jó meleg csarnokban most ezrek mulatoztak a király asztalánál, és neki a hideg szélben kellett állnia, mint egy elfeledett sziklatömbnek. A szél néha kitartó munkával lefaragja a sziklák éleit, és ő azon merengett, vajon van-e olyan erős a szél, hogy belőle is lecsipegessen darabokat. A reggeli váltás csak a fejszéjét és a sisakját találná meg egy halom fényesre csiszolt kavicson. Jót nevetett magában, miközben hosszú szakállát próbálta betűrni az öve alá, mert belekapott a szél.

– Nem gondoltam komolyan, a tompa nyelit neki! – morogta, mert attól félt, hogy a szél a szakállával kezdi a munkát. A szakállával, amit az őrség előtt font be szoros varkocsba, és ami már teljesen összekuszálódott. Amint megzabolázta az ide-oda lobogó copfot, közelebb lépett a parázstartóhoz. Kezét melengetve visszanézett a hegybe vájt kapura, amin kiszűrődött a mulatság fénye. Milyen jó lenne most odabent lenni, de napkeltéig a külső falat kellett őriznie, amin a kapu tárva nyitva volt. Éjünnepen a törpök városa minden vendég előtt nyitva állt.

– Segítség!

A kiáltás tompán tört át a szél zúgásán, alig hallhatóan, mintha Kova csak képzete volna. A kapun túli tájat kezdte fürkészni, és valóban mozgó fáklyákat látott egy helyre csoportosulni. Morogva felkapta a fejszéjét, és futásnak eredt a térdig érő hóban.

​

A fáklyák fényében hat törp állt állig fegyverben, alabárddal a kezükben, amit egy kékes fehéren csillogó sárkányra szegeztek. A sárkány hatalmas volt, bordái között elfért volna Kova egész háza. A törpök alabárdjai fogpiszkálónak is kicsik lettek volna számára, és a sárkány semmi jelét nem mutatta, hogy akárcsak zavarná őt a marcona és ádáz őrség fenyegetése. Békésen lehajtotta a fejét, így acélkék szeme egy vonalba került Kováéval, és nagyot pislogott a törpökre.

– Tegyétek el a fegyvert! – parancsolta Kova, aki a rangidős tiszt volt a falon. A társai félve pillantottak rá, és csak habozva eresztették lejjebb az éles fegyvereket.

– De mi van, ha ránk veti magát? – kérdezte félve az egyikük. Kova felhorkantott.

– Éjünnepen a kapunk minden vendég előtt nyitva áll! – mondta diadalmasan, de közben küzdött az egyre szoruló érzéssel a gyomrában. Vajon jól döntött?

– A fürgeujjú aprónépbe még szorult némi jómodor – dünnyögte a sárkány, és tekintetét Kovára szegezte.

– Minden vendégnek kijár a tisztelet – felelte Kova, és közben alig remegett a hangja. – Megtisztel a látogatásod sárkány!

– Hm… – helyeselt a sárkány és megnyalta tűhegyes fogai egyikét, amelyek egyenként nagyobbak voltak, mint Kova. Ő alig bírta levenni a szemét a sárkányról, mert bár kötötte az ünnepi hagyomány, nem bízott meg teljesen az idegenben.

– Van valami határozott célja a látogatásodnak? – kérdezte végül, összeszedve minden bátorságát. A sárkány válaszul sokáig nézett a szemébe pislogás nélkül. Olyan sokáig, hogy az már kezdett egy örökkévalóságnak tűni.

​

*

​

Hideg volt, pedig a tűz a hatalmas kandallóban fényesen lobogott, mint mindig. Klara anya ölébe bújt, és belefúrta a fejét a köpenyébe. Onnan hallgatta a felnőttek fojtott hangú beszélgetését. Mióta a hó betemette a nagy csarnokot, valamiért mindenki suttogva beszélt.

– Nem tudjuk mennyi hó van odakint, az ajtónál biztosan magasabb – mondta apa, aki a kör közepén állt.

– A kémény viszont szabad, különben már régen megfulladtunk volna – vetette közbe Tim, aki már majdnem akkora volt, mint apa, csak a válla nem volt olyan széles.

– Ki kell bírnunk egy darabig. Reggelig várunk, és meglátjuk, találunk-e kiutat – mondta valaki öblös hangon, akit Klara nem ismert fel. A szemét már lehunyta és anya olyan jó meleg volt, nem akarta kidugni az orrát a hidegbe, hogy megnézze, ki beszél. Érezte, hogy lassan el fog aludni, és még utoljára arra gondolt, hogy elfelejtettek énekelni.

​

*

​

Kova csizmája hangosan kopogott a törpváros folyosójának fényesre koptatott kövein. A kinti szélviharhoz képest szinte mellbevágó volt a meleg. A fűszeres, forró bor sült hússal keveredő illata betöltötte az egész várost. Zene és nevetés keveredett az émelyítő illatok közé, és Kova az ünneplő hangokat követte. A nagy csarnokba sietett, mert ott volt a király.

​

A csarnokban mindent elöntött a fény. Száz tűz lobogott száz kandallóban, gyertyák ezrei égtek szerte a falakon és mindenhonnan fényes díszek szórták szét a lobogó fényeket. A legcsodálatosabb azonban a terem közepén álló óriási fenyőfa volt, amelynek minden ágát arany és drágakő díszítette. Az asztaloknál törpök ültek, férfiak, nők, gyermekek. Előttük olyan bőséges lakoma, hogy az asztal lapja ki se látszott alóla. Vidám zene, hangos beszéd és megannyi nevetés mindenfelől. Kova szíve megdobbant a látványtól, és azt kívánta bárcsak leülhetne hörpinteni egy korsó habos sört, és enni egy ropogós libacombot, de neki itt dolga volt. Talán már így is elkésett. Odasietett a királyhoz, aki hosszú vörös palástban, koronával a fején, korsóval a kezében hahotázott, talán a leghangosabban.

– Felség! Híreket hozok – mondta Kova, és letérdelt a király elé. A körülöttük lévők elhallgattak, és a csend terjedni kezdett a teremben. Kova felpillantott a királyra, aki kérdőn nézett rá, még mindig a levegőben tartva a korsóját.

– Egy sárkány járt a falon – kezdte, mire a király szó nélkül letette a korsót, és gondterhelten nézett fehér szakálla fölött. – Már elment, de híreket hozott.

– Miféle híreket hozhat nekünk egy sárkány? – kérdezte egy törp úr az asztalnál, aki szemmel láthatóan több sört ivott a kelleténél.

– Az emberek faluját ma kora este betemette egy lavina. A sárkány épp felette repült el, és látta az egészet.

A teremben vágni lehetett a csendet, Kova hallotta a saját szívverését is, ami ettől csak még szaporább lett.

– Mi közünk nekünk ehhez? – kérdezte az előző törp.

– Az egész falut mélyen beborította a hó, a falusiak fogságba kerültek – felelte Kova.

A király még mindig hallgatott. Az asztalnál ülő urak felbátorodtak, és előbb csak motyogni, majd idővel kiabálni kezdtek.

– Mi közünk hozzá? Ma ünnep van, lakomázzunk tovább! – mondta az egyikük, és a zenekart kereste a szemével.

– Segíteni kellene nekik – szólt egy másik.

– Honnan tudjuk, hogy igazat szólt-e a sárkány? Azoktól minden kitelik – mondta egy harmadik.

– Úgy van, úgy van! – helyeseltek többen.

– Csak ki akar rángatni minket a kényelmes otthonunkból, éjünnepi tréfa gyanánt – bátorodott fel az előző.

– Mégse hagyhatjuk őket egyedül – mondták megint mások.

– A tompa nyelit neki! Én ünnepelni akarok! – kiáltotta valamelyikük.

Hangos koppanás zengte be a termet, melyet lágy csilingelés követett. Ha a csendet korábban vágni lehetett, most egy áthatolhatatlan fallá sűrűsödött körülöttük. A törpök egyként néztek a királyra, aki felállt a trónusáról, bár ettől nem lett magasabb. Csengős végű botjának egyetlen koppintása a padlón elég volt hozzá, hogy az egész népe elhallgasson.

– Nézzétek meg ezt a fát! – mondta, és minden szem a fára szegeződött. – Ma azt ünnepeljük, hogy a fagyos tél se vethet véget az életnek. A hosszú éjszaka után visszatér a fény, és a legsötétebb éjszakában is ott van a remény.

A törpök nem mertek megszólalni, de hirtelen mindenki egyetértett. Még azok is, akik korábban az ünneplést részesítették előnyben, helyeslőn bólogattak. Kova szíve egycsapásra megtelt boldogsággal és olyan könnyűnek érezte a páncélját, mint még soha. 

– Hozzátok a szánokat! – parancsolta a király. – Élelmet a konyháról, és szerszámokat a raktárakból. Segítenünk kell a szomszédjainkon!

​

*

​

Klara anya ölében ébredt, és az első, amit észrevett az volt, hogy még hidegebb lett az idő. A napnak már régen fel kellett volna kelnie, de a csarnokot egyre jobban elborította a félhomály. A kandallóban már nem lobogott az óriási tűz, csak egyetlen fahasáb lángolt elárvulva a hamu közepén. Olyan picinek tűnt a hatalmas kandalló szájában, mint nyáron a katicabogár Klara kezei között.

– Jól vagy édesem? – kérdezte anya mosolyogva, és Klara bólogatott.

– Szomjas vagyok – mondta, és érezte, hogy összetapad a szája beszéd közben.

– Sajnos nincs vizünk, de ehetsz egy kis havat, az majdnem olyan jó. – mondta anya, és a nagy ajtóra mutatott, ami tárva nyitva állt. Az ajtón túl pedig tömör hófal takarta el a világot. Klara viccesnek találta, hogy a nagy csarnoknál is magasabb hó fed mindent, de Tim és apa gondterhelt arcáról leolvasta, hogy ez nem nevetős pillanat.

– Nem vagy éhes? – kérdezte anya, és egy marék hideg gesztenyét nyújtott Klara felé.

A kislány érte nyúlt, de csak kettőt kapott.

– El kell tenni belőle későbbre is – mondta anya, aki a szájába tette az egyik gesztenyét.

– Azt hittem, te nem szereted – mondta Klara, aki majszolni kezdte a szegényes reggelit.

– Nem a kedvencem – kacsintott rá anya mosolyogva, és közben nagyot sóhajtott.

​

*

​

A rénszarvasok kitartóan húzták a szánokat, és a törpök nem lassítottak sehol. A hegyen nem mertek átkelni, mert a lavina miatt nem tudták, merre járható az út. Így tehát megkerülték azt. Egész éjjel hajtották a szánokat, és még napfelkelte után is csak haladtak tovább. Száz szán kelt útra a törpvárosból, és a legelsőn maga a király ült.

– Ha segíteni kell, nem számít ki a király és ki a kovács. Akit ki kell húzni a kútból, nem nézi, kié a kéz, amit nyújtanak neki – mondta.

Kova is kapott egy szánt, és végre elhagyhatta az őrséget, csakhogy a szánon még jobban fújt a szél, és az ujjai szinte hozzáfagytak a gyeplőhöz. A szakállán zúzmarává vált a lehelete, és a szép fonata egy nagy gubanccá keményedett. Bele se mert gondolni, mennyi időbe fog tartani kifésűlni az egészet.

– Mondd el, Kova fiam, milyen volt a sárkány? – kérte a király, aki mellé kormányozta a szánját.

Kova gyomra ugrott egyet, mert nem szokott a királlyal beszélgetni. Összeszedte a gondolatait és elmesélte, mit látott az este.

– Hatalmas volt, szerintem be se fért volna a nagy csarnokba – mondta végül. – A pikkelyei a tűz fényét verték vissza, de kéken és fehéren izzottak. A szeme is kék volt, olyan, mint az acél, és akkora, hogy elfértem a szeme bogarában – fejezte be, és beleborzongott az emlékbe.

– Jól tetted, hogy elmondtad nekem. Fehér sárkány, acél szemekkel. Orluin, a félelmetes nemzetségéből való lehetett. A sárkányok legősibb és legnemesebb családfája. Ha nem csal a gyanúm, Arulin lehetett, a hírhozó, vagy a testvére, Morluin, az erős. Az ő szavukra érdemes hallgatni – mondta a király komolyan, és elmosolyodott hosszú fehér szakálla alatt.

A távolban egy törp tűnt fel, akit előre küldtek felderítőnek. A király arcáról eltűnt a mosoly, és a szemöldöke egyetlen ráncba szaladt össze.

– Nem tudunk továbbmenni, felség! – jelentette az őrszem, amikor odaértek. – A lavina lesodorta a fél erdőt a hegyről, és az út előttünk csupa fa és törmelék. A szánokkal nem tudunk átkelni, kerülni kell.

– A tompa nyelit! – káromkodta el magát a király, Kova legnagyobb megdöbbenésére.

​

*

​

Apa kapta a feladatot, hogy összetörje az utolsó széket. Klara szomorúan nézte, ahogy a földhöz vágja, majd a romokat egyesével a tűzre dobja. Kicsi volt még, de azt ő is tudta, hogy ez nem jó. Ha a szék elég, már csak az asztalok vannak, és utána nem marad semmi, amit a tűzre lehetne dobni. Fájt a torka a sok hideg hótól, és korgott a gyomra. A gesztenyék már régen elfogytak, és vacsorára sem maradt semmi.

Az emberek egy nagy kupacban bújtak össze, mint egy nagy család. Klarának a kupac közepén melege volt, és mosolygott azon, hogy nem tudja, ki ölelte át, és kinek a lábán fekszik. De később a kupac túloldaláról jövő horkolás annyira zavarta, hogy csak nehezen tudott elaludni.

– Azért még a csodákban lehet bízni – mondta anya apának, és Klara remélte, hogy történik egy csoda. Bár neki abban a pillanatban egy bögre forró kakaó, finom, puha kenyérrel is elég lett volna.

​

*

​

Két napig voltak úton, és a rénszarvasok bőgve követeltek egy kis pihenőt, de a király hajthatatlannak tűnt. Kova hálás volt neki ezért. A felkelő nap sugarai visszatükröződtek a hóról, és mindent elborított a fényözön.

„Ha siettek, még segíthettek nekik” – mondta korábban a sárkány, és Kovának összeszorult a gyomra, valahányszor arra gondolt, hogy mennyit késlekedtek. A király nem lankadt, nem engedte, hogy átvegyék tőle a gyeplőt. Két napja talpon volt, és irányította a csapatot.

Amikor egyszer csak a semmi közepén megálljt parancsolt, Kova szinte lefordult a szánról fáradtságában. A lábai merevek voltak, a térde nem hajlott rendesen, az ujjai nem akarták elengedni a szánt, és a szempillái szinte összefagytak.

– Itt kell lennie – mondta a király dünnyögve, majd elkiáltotta magát. – Hahó!

A hangja visszhangot vetett a hegyek felé, de semmi válasz nem érkezett. Kova füst, egy régen kihunyt tábortűz, szagát érezte a levegőben. A király is így érezhetett, mert szimatolni kezdett, amitől megrázkódott a szakálla.

– Verjünk tábort! – adta ki a parancsot a király, és a törpök hozzáláttak a kipakoláshoz. A király magához intette Kovát, és csengős botjával a kezében, nagyokat szippantva elindult a hóban.

A füstszag egyre erősödött, és azt követve rábukkantak egy széles kéményre egy hókupac mögött. Kova szíve összeszorult, mert a kémény szája hidegen és üresen ásított.

– Ide! – kiáltotta a király, és egyszerre több tucat törp termett körülötte. – Hozzatok kötelet! – parancsolta, és Kova legnagyobb megdöbbenésére, összefogta magán a vörös köpönyeget.

– Hadd menjek én, felség – kérte, de a király csak mosolygott, és maga köré tekerte az érkező kötél végét.

​

*

​

– Hahó!

Klara erre a hangra ébredt a nagy családi kupac közepén. Pár pillanat múlva meg volt róla győződve, hogy csak álmodta a hangot. A kandallóban rég kialudt a tűz, és a kupacon kívül minden fagyos volt.

Összerezzent. Meg mert volna rá esküdni, hogy lépteket hall. A tetőn járkált valaki. Igen, most már biztos volt benne. A többiek is mocorogni kezdtek, és a tetőt fürkészték. Minden lépést apró csengőszó kísért. Hangok szűrődtek le a kéményen, és egy ideig lázas munka zaja hallatszott, majd hirtelen csend lett.

Klara a kandalló felé hajolt, és többen ugyanígy tettek, de egy ideig nem történt semmi. Majd egy halk nyögés és szuszogás törte meg a csendet. Kisvártatva megjelent egy pár fekete csizma. Klara felsikkantott, és az emberek mind a kandalló köré gyűltek. A csizmákat egy piros köpeny követte, majd egy nagyon hosszú, hófehér szakáll.

– Anya, ez most egy csoda? – kérdezte suttogva Klara.

– Azt hiszem – felelte anya.

Alig telt el néhány pillanat, és máris egy öreg bácsi állt a kandallóban, csizmástól, köpenyestől, szakállastól. Nagyokat pislogott a félhomályban, és amikor meglátta az őt bámuló arcokat, földöntúli mosoly ült ki az arcára.

– Boldog Éjünnepet! – suttogta.

​